Rólunk írták

Párhuzamok

Jószai Zoltán vezetésével a csoport saját gondolatait, a saját korosztályuk problémáit dolgozza fel. A rendező jól használja fel a csoporttagok adottságait, hogy tudnak és akarnak is énekelni, dallal kifejezni túláradó, megfogalmazhatatlannak tűnő érzelmeiket. Izgalmas keretjáték visz végig a történeten, egy utazás formájában, míg eljutunk a csúcspontig, a valódi vallomásig. Játékuk bár nem hibátlan, de mély, és átgondolt szintjei, a gyerekek elhivatottsága, közlésvágya átlendít ezeken.
(Párhuzamok, felső tagozat, 2018)

Dolmány Mária, DRÁMAPedagógiai Magazin, 58. szám

Párhuzamok

A Párhuzamok című előadásuk történetét a négy éve együtt alkotó 15 felső tagozatos tanuló együtt írta meg. A címválasztás már az elején több szempontú megközelítést árult el. A történetvezetés több szálon fut, a dramaturgia izgalmas fordított időkezelést használ, a minden részében fontos szituációk eleinte lazának tűnő kapcsolathálója egyre inkább egy fókuszba terelődik. Életképek csapongása, krimiszerű feszesség („Hová lett Anna a vonatról?”), posztdramatikus időkezelés teszi izgalmassá az önmagukat játszó kamaszok játékát. Filmszerűen kezelt szituációkból bontakozik ki az osztálykirándulásról hazatérő osztály eddig megélt „identitáshalmaza”. Az előadás végén felcsengő ének pedig saját, eddig megélt életük szólama: „Az életünk egy vonatút, felszállás és indulás…
(PÁRHUZAMOK, FELSŐ TAGOZAT, 2018)

Láposi terka, DRÁMAPEDAGÓGIAI MAGAZIN, 58. SZÁM

Párhuzamok

A szem számára tett ígéret már maga a cím is. Az előadás felhúzott függönyökkel, sötét színpaddal kezdődik, a lassan kivilágosodó színpadkép egyforma bordó kárpitos székekkel zsúfolt teret mutat, s mikor a nyitó vonat-zakatolás elindul, akkor özönlik be két oldalról a 20 gyerek és foglal helyet a zötykölődő vonattá megfogalmazódó képben. Mozgásuk véletlenszerűnek vagy spontánnak tűnik. Mivel az előadás párhuzamosan beszél el történeteket a pánikba eső kamaszokról, a családi problémákról, iskolai konfliktusokról, vannak pillanatok, amikor a rengeteg szék átrendezgetése ballasztot rak a játékra. Kevés kelléket használnak, de az emblémává vált mobiltelefon itt is, mint egyébként számos más produkcióban, többek kezében megjelenik kellékként. De a nyitókép fontos eleme, s ezzel egyfajta vizuális rímet képez, mivel az utolsó jelenetnek a poézisét is ez a hangszer adja, a később fontos szerephez jutó gitár is. Ebben a visszafogott kelléktárban a megértést sok esetben a zajok (gépből jövő) segítik: a székek menzává tudnak így alakulni anélkül, hogy tényleges tálcát ütnének ki az egyik gyerek kezéből. Intim terek kialakítására, bizalmas (két személyes) beszélgetésekhez paradox módon a székektől megtisztított üres színpadot használják (kivéve a kulcsfontosságú záró jelenetet, ahol az éneklő lányok mögött ott marad a sok üres szék). Erre a tér-formációra van szükség akkor is, amikor a táncverseny jelenetre kerül sor. A székek hátratolásával kész a táncparkett és a diszkózene elindultával egy jól begyakorolt táncszám idézi meg a táncversenyt. Amint ez szükségszerű az előadásban, az idő múlását és valamennyi helyszínváltozást is ezekkel az eszközökkel mutatják be (helyette: jelzik?). A visszatérő vonatzakatolás absztrakt jelzése az idő múlásának, és mint szimbólum kíséri végig az egyébként nem kronologikus rendben haladó előadást. „Az élet egy vonatút…”, hangzik el a végén egy szép, élő gitárkíséretes dalban, és az előadás ezzel teljesedik ki.

(PÁRHUZAMOK, FELSŐ TAGOZAT, 2018)
Lukovszki judit, DRÁMAPEDAGÓGIAI MAGAZIN, 58. SZÁM